Legutóbbi bejegyzések
Legutóbbi hozzászólások
    Free counters!„Hűséged végtelen, Atyám nagy Isten, Elhat a mélybe az egek fölé, Irgalmad nem fogy a múló idővel, Ki voltál az maradsz mindörökké. Hűséged végtelen, hűséged végtelen, Mindennap új áldás árad reám. Hiányom pótolod hatalmas kézzel, Hűséged végtelen, Uram hozzám!” MapFree counters! Free counters! Free counters!
    Kategória

    2017. május archívum

    A mi hitünk próbatétele

    „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29)

    Molnár Tamás 1978-ban megjelent „A keresztény humanizmus” című könyvét ilyen megállapításokkal fejezte be: „Az utóbbi néhány nemzedéknek nem az a tapasztalata, hogy egy új vallás ölt formát a szemünk láttára, hanem az, hogy egyszerűen semmi sincs: Isten halála után az ember is meghalt. Ebben az értelemben a kereszténység utáni korszak egyúttal a humanizmus utáni korszaknak is nevezhető, hiszen látszik, hogy a humanizmus képtelen újra megtermékenyíteni akár ideológiai, akár technikai alternatíváját azon a szellemi értelemben holdbéli tájon, amivé a világunk vált. … Az emberi lét irányítására és kereteinek megadására szolgáló és így az embernek a létezés értelmét megmutató összes realitásoktól való általános idegenkedés közepette a politikai, kulturális és etikai tér, amelyben továbbra is él, elkerülhetetlenül két fő érdeklődési területre szűkül: a szexre és a vérre. … A szex és a vér a humanista civilizáció logikus végkifejletét jelenti: ennek szükségszerű eredményei. Az összes dolognak hangsúlyozott redukálása az emberre elvezet a végső redukcióhoz, amely által az emberben rejlő állatihoz jutunk. … mindezt az egyházban úgy nevezik: az autonóm ember szakadatlan Jézus-keresése. … így eljutottunk a bűn halálosabb oldalához, … sőt a gyűlöletre, gyilkosságra és minden korlát felrúgására biztató teológusokhoz. … A társadalom sosem épült »humanista« értékekre; ilyen alapokon csak a társadalom felszámolása valósulhat meg.”

    C. S. Lewis még korábban, már 1943-ban ugyanerre a következtetésre jutott, amit „Az ember likvidálása” című könyvében így fejezett ki: A 20. század polgárai „nem rossz emberek, hanem egyáltalán nem emberek többé: ahogy elhagyták a régi rendet, ürességbe kerültek. A tőlük függő emberek sem szükségesen boldogtalanok. Egyáltalán nem emberek többé, hanem művi produktumok. Az ember végső meghódítása az ember likvidálásához vezetett”.

    E két keresztény gondolkodó tehát már évtizedekkel ezelőtt emberhez méltatlannak ítélte meg világunkat. Mi azonban elmondhatjuk, hogy mára a világ és a kereszténység helyzete még az általuk elképzeltnél is borzalmasabb, istentelenebb, istentagadóbb lett. Aki ma úgy véli, hogy ezen a kilátástalan helyzeten ember változtathat, az egyszerűen vagy nem néz szembe a valós tényekkel, vagy maga is istentelen. Aki azt hiszi, hogy a világon bármilyen emberi erő javíthat valamit, az valójában csak arról ad tanúbizonyságot, hogy nem szakadt el eléggé e világtól, sőt megvan benne e világ szeretete. Ezekre nem érvényes az a jellemzés, amit a Diognétoszhoz írt levél szerzője a keresztényekről ad: „A keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók.”
    De a világ állapotán való kesergés – annak felismerése után, hogy emberi erő ekkora istentagadáson már nem változtathat – sem más, mint e világ szeretete vagy hiúság. Az ilyen ember nem csak e világban él, de ebbe a világba is való, hiszen lelki állapotát e világ helyzete a megengedettnél jobban befolyásolja.
    A gonosz olyan módon eluralkodott a világon, hogy emberi erő már nem képes szembeszállni vele, egyedül Isten közvetlen beavatkozása – „a Bárány kardja” – birkózhat meg vele. Ahogy János apostol írja a Jelenések Könyvében: „Majd láttam: A vadállat és a föld királyai összegyűltek a seregeikkel együtt, hogy harcra keljenek a Lovassal és seregével. De ezek elfogták a vadállatot és vele együtt a hamis prófétát, aki csodákat tett, és félrevezette velük azokat, akik a vadállat bélyegét viselték, és a képmását imádták. Elevenen bevetették mind a kettőt a kénköves, tüzes tóba. A többit a Lovas kardja ölte meg, amely a szájából tört elő. (Jel 19,19-21) – Tehát Urunk közvetlen beavatkozása képes egyedül megoldani e világ sorsát.

    Genovai Szent Katalin tisztítótűzről szóló értekezésének a mai katolikus számára egyik legfontosabb, sőt, döntő gondolata a következő: „A kegyelem állapotában elhunyt lélek tisztulási procedúrája, … valójában … annak a tisztulási folyamatnak a története, amit ő maga élt át a teljesen tiszta, őszinte és önzetlen istenszeretethez vezető útján.”
    A világ és a hivatalos „egyház” állapota, valamint Szent Katalin tapasztalata azt sugallja a mai katolikus számára, hogy saját „tisztulási folyamatára” koncentráljon, hogy ez az egyetlen, ami lehetővé teszi számára, hogy Istennek tetsző életet folytathasson. Ennek első lépése az e világtól való tökéletes lelki – és amennyire csak lehet, saját lelke érdekében!, testi – elhatárolódása. Ebben a világban kell ugyan élnie – elsősorban azért, mert Isten így határozott felőle –, de soha nem szabad elfelejtenie, hogy nem vehet részt e világ dolgaiban!
    Ne felejtsük, hogy Isten mindent lát: Ő sokkal jobban ismeri e világ romlottságát, Ő többet lát ebből, mint mi, és mégis eltűri. Számára nem vagyunk kísérleti nyulak: nem azon gondolkodik, hogy miféle borzalmat engedhet még meg a világban, annak kiderítésére, hogy meddig bírjuk el. Ő nem játszik se velünk, se a világgal. Második pontként tehát tudnunk kell, hogy Istenbe vetett hitünk és bizodalmunk gyöngeségét jelenti, ha kétségbe esünk a világ helyzetén, sőt még akkor is, ha nem alázattal, hanem szomorúsággal fogadjuk azon döntését, hogy nekünk most, ebben a világban kell élnünk.
    Mi nem tudhatjuk, hogy miért, de biztosak kell lennünk abban, hogy Ő tudja, mit miért enged meg. Hogy Ő nem csak azt tudja, hogy mindez a borzalom végül az Ő dicsőségét fogja szolgálni, de azt is, hogy az a tény, hogy nekünk most kell élnünk, lelkünk üdvössége céljából számunkra a lehető legjobb megoldás!
    A mostani szörnyűséges istentelen világ türelmes elviselése, sorsunk igenelése valójában a mi hitünk erősségének a kérdése! Ahogy a testi mártíroknak emberfeletti Isten-bizalomra volt szükségük a testi kínok elviselésére, úgy van nekünk emberfeletti Isten-hitre és Isten-bizalomra szükségünk lelki szenvedéseink elviseléséhez. Ez a mi hitünk próbatétele, nekünk ezt a próbát kell kiállnunk!

    Ezért adjunk hálát minden nap Istennek, hogy ma élhetünk és ma szolgálhatjuk Őt, amikor az Őt szolgálók száma napról napra kisebb lesz! Törődjünk saját magunk megszentelődésével. Lelki szenvedéseinket, a világ és az Egyház sorsa feletti bánatunkat fogadjuk úgy, mint a saját lelkünk tisztító folyamatát szolgáló szenvedést.
    És ha mostanáig sokat imádkoztunk, és nagyon igyekeztünk Isten minden parancsát teljesíteni, akkor minden további nap még ennél is kicsivel többet imádkozzunk, és még egy kicsivel jobban legyünk engedelmesek Hozzá. Ezt, otthon, Isten jelenlétében egyedül magunk is elvégezhetjük. Töretlenül bízzunk benne, hogy Isten lát bennünket, ismeri helyzetünket, jobban, mint magunk – és ezért ilyen körülmények között is megadja kegyelmét, ha mindig hűségesek – és egyre hűségesebbek – maradunk Hozzá!

    Viselkedjünk úgy, hogy érvényesek legyenek ránk Urunk Jézus Krisztus ezen szavai: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (Jn 20,29), illetve mai értelmezésben: Boldogok, akik nem zavarodnak meg a mai szellemi, lelki, fizikai zűrzavaron, a hivatalos „egyház” súlyos szentségtörésein, és akkor is töretlenül hisznek és bíznak Urunkban, ha képtelenek felfogni, hogy mindez mire jó, mindezt miért engedi meg Isten.

    http://katolikus-honlap.hu/1701/probatetel.htm